A hétfő reggelem

ezzel az igeverssel indult. :) 

Az életem több területére is érvényes lehet, de most leginkább a karanténhelyzetre volt válasz, úgy értettem meg. Hétfőn nagy volt az izgalom a munkahelyen, vártuk a miniszterelnök esti bejelentéseit. Reméltük, hogy a majdnem egy évi korlátozások után, a harmadik karantént nem követi még egy, hanem jönnek az enyhítések. Ehhez az kell, hogy a fertőzöttek, és halottak száma végre csökkenjen. 

Mivel ez megvalósult, és marad a csökkenő tendencia, elkezdik újranyitni az országot. 5 hetes periódusokban következnek be a feloldások, fokozatosan, közben folyamatosan figyelemmel kísérve a döntéseik következményeit. 

Így először a gyerekeket engedik vissza az iskolákba. És külső helyszínen lehetőséget adnak nemcsak sétára, hanem akár padra, vagy fűben leülve piknikezni a háztartásodban élő személyekkel/családdal vagy egy másik háztartásból való személlyel...aztán már két háztartás is vegyülhet...marad a 6-os szabály.  Aztán sorra  megnyitják a nem létfontosságú termékeket forgalmazó üzleteket, és a fodrászatokat, stb...március 29-től már lehet messzebbre utazni, kirándulni ;) de haza kell majd jönni. 

Ez az első néhány enyhítés, de már jobb a kedvem/kedvünk! A munkatársaim, ugyan picit félve, de remélve, elkezdtek programokat tervezni, szervezni. 

És mi is, Dáviddal. 

A napokban újra láttam azt a képet, ami már hónapokkal ezelőtt megjelent, miszerint nem ugyanabban a hajóban evezünk, hanem ugyanabban a viharban, de más-más hajón. És tényleg...

De amíg a mi hajónkban itt van Jézus, addig nincs baj! (van egy ilyen történet a Bibliában, ahol Jézus a hajóban lecsendesíti a vihart). És hiszem, hogy Ő újat cselekszik, már készíti az utat a járványhelyzetből is kifelé, és az életünk többi területére is szól ez a bátorítás! :) 

A múlt hét óta

nagyon sok bátorító üzenetet olvastam a békességről. Azok voltak többségben az oldalon, amit olvasok. 

"Maga a békesség Ura adjon nektek mindig, minden körülmények között békességet. Az Úr legyen mindnyájatokkal!" 2 Thesszalonika 3:16

Ez az igevers különösen nagyon a szívemhez szólt. A stresszes hétköznapokon, a frusztráló események, körülmények közepette észrevétlenül, és hamar elillanhat a békességem. Mikor minden rendben, akkor sokkal könnyebb békességet, örömöt, hálát érezni. Mikor valamilyen felhő beárnyékolja az életünk egét, akkor sokszor automatikusan jönnek a negatív érzelmek, és eláraszthatnak, ha hagyom. Ha nem veszem észre. És nem teszek valamit tudatosan ellene. Ha tudok. 

Nem vagyok híve a toxikus pozitivitásnak, de nekem tudatosan dolgoznom kell azon, hogy ne rágódjak eseményeken, élményeken, szavakon, érzéseken, amiket tapasztaltam. Így jó néha a körülmények ellenére, a körülmények közepette poztív dolgokra, érzésekre irányítanom a fókuszomat. Így nekem most is, mint már annyiszor ezelőtt, a legjobbkor jöttek a békességről szóló áhitatok. 

Aggódtam a vírushelyzet miatt, sokféle érzés összegyűlt bennem. Már régóta húzódik ez, és még nem látni az alagút végét. A korlátozások miatt eléggé beszűkült a mozgásterünk, kezd megviselni engem is, egyre jobban az utóbbi időben. Sokszor imába foglaltuk a koronavírussal kapcsolatos félelmeinket, reményeinket, kéréseinket magunkra és a családtagjainkra nézve. 

Mostanában már azért imádkoztunk, hogy az oltást kapjuk meg, mielőtt a vírust kapnánk el. Mert hallottuk, hogy hosszútávú szövődményeket is okozhat. Angliában már nagyon sok a fertőzött, különös kegyelem, hogy eddig mi nem kaptuk el a vírust. És mivel egészséges fiatalok vagyunk, ezért az oltási lista vége felé helyezkedünk el. Az országok közti utazásnak jelenleg karantén, és/vagy több fizetős negatív teszt felmutatása az ára. Viszont az oltással talán zöld utat kapnánk...és védettséget valamennyi időre. Persze, sok mindent lehet a forgalomban lévő covid-19 oltásokról is olvasni, aggasztó, ijesztő dolgokat is, amik nem biztos, hogy hitelesek...

De a múlt héten volt lehetőségem időpontot foglalni, mint óvodában dolgozó, frontvonalban lévő személy, hogy megkapjam az első adagot. Nagy százalékban békességem volt felőle. Pedig sose szerettem szurit kapni, a tű látványától is rosszul vagyok. A szúrás sem a legkellemesebb élményeim közé tartozik. Nem értem, hogyan áll ennyire távol tőlem ez a téma, hiszen mindkét szülőm egészségügyet (is) végzett.  Előjöttek a gyerekkori oltást-kapó élményeim, ahol félórákat könyörögtek, lelkiztek nekem a szüleim, hogy csak két szempillantás, és ha lazán tartom az izmom, akkor nem fog fájni. Meg hogy oda se kell nézni, és hogy eleve nagyon vékony a tű, alig fogom érezni...ja, és nem fog vérezni, semmi gond nem lesz...(egyébként pont, hogy fájt, pont vérzett, és örültem, mikor a legutolsó otást kellett megkapnom gyerekként!)

Szóval, ma egy hete volt az időpontom, hogy legyen pár napom kiheverni az oltás viszontagságait, mielőtt munkába megyek. Előre figyelmeztettek, hogy mik lehetnek a melékhatásai, hogy rosszul érezhetem magam egy-két napig... 

Dáviddal utaztunk, már ezért megérte, hogy kimozdulhattunk :) Az első kihívás az volt, hogy megtaláljuk, hova szabad nekünk parkolni. Aztán egyedül kellett bemennem, maszkkal. Bent a nővérek kedvesek voltak, oldották a feszültségemet. Adatokat kértek, kitölteni való papírokat adtak, át is beszéltük a legfontosabb tudnivalókat, és aztán mentem az injekcióra. A nővérke mosolyogva üdvözölt, bemutatkozott. Ezután láttam, ahogy készíti be a fecskendőt...nem kellett volna néznem, de győzött a kíváncsi természetem. Természetesen, mikor közeledett felém, gyorsan az ellenkező irányba fordítottam a fejem. Nem tartott sokáig, de most is emlékszem az érzésre. 

Aztán várnom kellett 15 percet, hogy biztosan jól érezve hagyjam el a helyszínt. Nem vártam ki az időt, mert nem éreztem rosszul magam. Még mindig maszkban voltam, és már szomjúságot is éreztem. Vissza akartam menni Dávidhoz, a parkolóba. Ahogy kiléptem a mobil oltóközpont ajtaján, megfordult velem a világ. Talán ezért kellett volna még odabent maradnom?! Egy görcsszerű érzést is tapasztaltam a gyomromban. Ezek hamar elmúltak, és elindulhattam az autóhoz. Ittam, és hazaindultunk. Az oltás helye fájt még két napig, meg volt egy kis hidegrázás érzésem időnként. Sorra kapják meg a munkatársaim is, és majd 12 hét múlva kerül sor a második adagra. 

Közben tavaszodik, és gyönyörködhetek újra a nyíló virágok szépségében. És izgatottan várjuk a miniszterelnök hétfői bejelentéseit, remélve, hogy pozitív változások, néhány korlátozás enyhítése is szóba jön. :)   

Valentin-nap margójára

                                          

                                            

                                             

Mi ugyan lazán, de ünnepeljük a Valentin-napot. :) Nem túl nagy ügyet csinálva belőle, de azért örülve egymásnak, és a kapcsolatunknak. Mert szerelmesek vagyunk, és ez a nap rólunk szól. :)

Annak viszont nem vagyunk hívei, hogy ezt a facebook-on mutogassuk, ott valljunk egymásnak szerelmet. Mert ez kettőnkre tartozik. És ettől intim, bensőséges. 

Ahogy visszaemlékszem az egyedülálló időszakomra, áhítozva, néha irigykedve nyugtáztam, h ilyenkor milyen szép virágot, finom csokit, stb kapnak a szerelmes lányok. (+ Volt, akinek akkor volt a lánykérése.)  És frusztrálttá tett, hogy én ilyet nem kaptam aznap. Vártam a kapcsolatot, ezért is. De aztán valahogy sosem éreztem azt, hogy nekem is meg kellene osztanom, én mit kaptam, vagy mit adtam Dávidnak ezen a jeles napon. Mert elég volt az, hogy felém kifejezte az érzéseit, vagy ahogy együtt örültünk egymásnak. Ugyanakkor, eszembe jutottak azok a lányok, akik esetleg akkor egyedülállók, és irigységet, frusztrációt váltana ki belőlük a posztom, amellett, hogy esetleg talán örülnének velem, velünk...

Emiatt én idén úgy döntöttem, hogy 'csak' a szeretet-himnuszt osztom meg nyilvánosan a szerelmesek napján. Mert ebben van még, hova fejlődnöm. És ez bemutatja, milyen az igazi, Isteni szeretet. Ez példa lehet szerelmeseknek, egyedülállóknak egyaránt, hogy milyen is lehet egy igazi szeretetkapcsolat, túl a csoki-, szíves plüssmaci-, és virághegyeken, amik jól mutatnak a fényképen, de nem azok megléte jelenti az igazi szeretetet. :) 

"A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.

...a szeretet soha nem adja fel, nem veszíti el a hitet, mindig remél, és kitart minden körülmények között." 1 Kor.13:4,7

"Ma is igent mondanék"

 így szól az idei Házasság hete rendezvénysorozat címe, mottója. Örülök, hogy szerveznek ilyet évről-évre. Már 2016 óta figyelemmel kísérem az alkalmaikat. Fontos beszélni a házasságról, készülni rá, fejlődni a benne élőknek! Mikor mi a házasságkötésre, esküvőre készültünk, akkor olvastam, hogy sokan a Nagy Napra készülnek, mindent beleadnak, pedig a lényeg az, ami azután következik, az esküvő csak a kezdet. És a házasságra többet kellene készülni...nem pont ezekkel a szavakkal volt megfogalmazva, de ez volt a lényege! 

Mi mindketten olyan családból jöttünk, ahol érték a házasság, ahol az udvarlásnak az eljegyzés, házasság voltak a következő lépései. És mi is így gondoltuk, terveztük, reméltük. Sőt, keresztényként azt a tanítást kaptuk, és valljuk magunkénak, hogy helyes és érdemes a testi beteljesüléssel várni a házasságig. Igyekeztünk eszerint is élni az udvarlás alatt. (Nem annyira, hogy nem volt csók vagy ölelés.) 

Hálás vagyok, hogy az első hónapokban volt lehetőségünk házas körre járni! És hogy annyi jó könyvet, cikket lehet manapság olvasni. És a Házasság hete keretein belül is nagyon jó alkalmak vannak. Az elmúlt évek során sokat tanultuk magunkról, egymásról (ugye, lakva ismerjük meg a másik személyt) és Istenről is. Hoztunk a saját házasságunkba a szüleinktől látott dolgokból is, úgy negatívat, mint pozitívat. De a mi felelősségünk, hogy a mi házasságunkat a tőlünk telhető legjobban éljük! Nagyon sok jó igevers van a Bibliában az Isten szerinti házasságról. És jó átélni, hogy mikor mi elrontunk dolgokat, van helyreállás. Isten kegyelme védőhálóként tart, mikor nehézségekben vagyunk. 

Hazudnék, ha azt írnám, sose kísértett meg a válás gondolata...egyszer, legnagyobb megdöbbenésemre azt is olvastam, hogy az a házasság, ahol a válás, mint gondolat, még nem jött elő, az nem is kezdődött el igazán...és van benne valami, szerintem! Mert az ember mikor nagyon lent van, gondolhat ilyet, de aztán visszaemlékszik a sok jóra, a sok értékre, ami már ebben a kapcsolatban, és a szeretett személyben van, sőt, az ünnepélyes fogadalomtételre, és arra, ahogy Isten mindeddig megsegített, és aztán úgy dönt, hogy amit még lehet, igyekszik megtenni érte! És akkor lesz a kapcsolatnak egy új dinamikája. Újra szárnyra kelünk! 

Egy házasság mindig két emberen múlik. Amíg meg lehet beszélni a dolgokat, amíg van kölcsönös tiztelet, szeretet, megbecsülés, és még folytathatnám a sort, addig mindent túl lehet élni, együtt. Még egy külföldre költözést is. Annak minden nehézségével, és izgalmával. Nem csak a jó napokra mondtunk igent, hanem a nehezebbekre is. Keresztényként Isten vezetése, útmutatása, jelenléte a legfontosabb szerepet kell, hogy betöltse az életünkben, házasságunkban. Azt is tapasztalom, hogy mikor Rá figyelek, jobb feleség, segítőtárs tudok lenni.  Többször átéltük, mikor "csak" imádkozni tudtunk, de azt tettük, hogy akkor alakultak a dolgok. Tapasztaltuk Isten kezét munkálkodni a helyzetekben.  És tudjuk, hogy végső soron mindig Isten kezében lesz az életünk alakulása, nem fog elfeledkezni, elhagyni minket egyedül a házasságunkban.  

Nemrég olvastam, hogy míg átlagosan 20 évet töltünk el a szülői házban, és átlagosan 20-20 évet töltünk a gyerekeinkkel, amíg ők is kirepülnek, a házastársunkkal még több évtizedet is, ha megadatik. Tehát érdemes készülni, és belefektetni ebbe a kapcsolatba!

Én már eddig is, de a jelen járványhelyzetben talán még többször hálát adtam a házastársamért, és hogy vagyunk egymásnak. Ma is igent mondanék!

"...megtaláltam, akit lelkemből szeretek. Megragadtam, nem is engedem el..." Énekek éneke 3:4

A menyegzői meghívón csak olyan romantikusnak éreztem a fenti igét, azóta mélyebb értelmet nyert számomra! 

Imádkozom jól működő házasságokért. Fiatalokért, akik még előtte állnak, és házasokért, akik benne vannak. Hadd tapasztalják meg Isten gondviselését, útmutatását, helyreállítását! Hadd legyünk igazi segítőtársai egymásnak, és élhessünk szerető, boldog házasságokban! 

Tegnap volt

 az öcsém szülinapja, amit utoljára három éve ünnepeltünk vele, élőben találkozva. Általában Anyával együtt tartják, február közepén. 😉

Ma is ünnepelnek, nélkülünk... Ilyenkor összegyűl a család, nagyszülők, unokatestvérek. Kellenek az ünnepnapok, színfoltjai az életünknek! 😊 Jó visszagondolni, emlékezni a korábbi ünnepekre, meg az egész életére, és hálát adni érte, innen, a távolból is. És jó reménykedni a jobb jövőben, amikor újra találkozhatunk, együtt tölthetünk minőségi időt. 

Jó volt megtapasztalni, hogy megkaptam a kistestvért, akire vágytam, akiért sokat imádkoztam! Érdekes volt látni felnőni. Picit nehezen nyugtáztam, mikor magasabbra nőtt, mint én. De nem volt nehéz dolga, én alacsony vagyok. 😉 Most átéli azokat az életszakaszokat, amikben én is benne voltam: vizsgaidőszak, nyelvvizsga, stb...hihetetlen, hogy így telik az idő! 

És mikor újra találkozunk, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk! Addig meg hálásak vagyunk a technika vívmányaiért, hogy egy gombnyomással lehet interneten telefonálni, és látni is egymást, mikor beszélünk! 😊😉

Mióta legutóbb írtam, nem volt semmi kritizáló szava a főnökömnek...egyelőre. Közben pedig felmondott egy munkatársam...kezdünk fogyni, nem könnyű a jelenlegi körülmények között oviban dolgozni. Tegnap kiszámoltam, hogy a heti 38 órából 12-ben van ott velem a csoportban dolgozó kolégám, ő részmunkaidőben dolgozik. Ezért érzem én is elszigetelten magam. Ebédszünetben jó, ha van lehetőségem valaki más felnőttel beszélgetni. 

Az imacsoporttal a jólétről (wellbeing) beszélgetünk, az első, bevezető alkalom után a munkahelyi jólét (vocational wellbeing) volt a következő téma. Érdekes volt egymás tapasztalatait hallgatni. És abba belegondolni, hogy hol képzelem el magam 5 év múlva, és ahhoz most milyen lépéseket tudnék megtenni...                                                                                                                                                  

A vocation az hívást, elhívást jelent. Tehát ez picit tágabb fogalom, mert van, akinek egybeesik a munkahelyi hivatásával, van, akinek azon kívül, valamilyen szolgálatban testesül meg...érdekes, hogy alapvetően az emberek többsége valamit adni szeretne, valamilyen pozitív változásban szeretne eszköz lenni. És Isten céllal alkotott meg minket. Helyezett belénk adottságokat, tulajdonságokat, szenvedélyt valami, vagy valakik iránt. Ha meg akarjuk tudni, milyen elhívást adott nekünk, meg kell vizsgálnunk, miben vagyunk jók, milyen körülmények között érezzük jól magunkat, mikor éljük át, hogy Isten dicsőségére és mások épülésére/építésére vagyunk...

Bárhol is tartunk az életünkben, Istennek sokkal fontosabb, hogy milyenek vagyunk, milyenné válunk, mint az, hogy éppen mit csinálunk. 

Csak arról tudok írni,

 ami történik. És bár nem könnyű téma, a mai áhitat pont felhozza, amiben a múlt héten még részem volt... Íme: http://virtualiskavezonoknek.blogspot.com/2021/02/bekessegben-elni-masokkal.html

Nem írom le a szítuációt, de durván beszélt velem a főnök. Nem tudtam, van-e joga olyat követelni tőlem, amit. Nem tudtam első körben, mit reagáljak. Nem csak velem viselkedett így, az egyik koleganőmmel is ugyanazt művelte. Sőt, másokat is megbántott mással, vagy beszólt nekik valamit. Stresszesek, szomorúak voltunk. Lejárt a Karácsony, ami a kedvenc időszaka, és bizony, tavaly januárban is ilyen depressziósan, mindenkibe belekötősen viselkedett...ezt nevezik az angolok 'January blues'-nak...csakhogy az év többi részében is hasonló a viszonyunk, sose tudjuk, milyen hangulattal jön be aznap dolgozni, sőt, más napszakban már más lehet a kedve. Mostanában a kedvenc hétköznapom az, amikor ő nem jön be dolgozni. És ha nem sokat találkozunk. Mert akkor nem mond semmit nekem. Én is igyekszem nem sokat beszélni, nehogy félreértsen, másképp adja tovább, amit mondok. Mert abban nagyon jó, hogy pletykál a hátunk mögött...a múltheti konfliktus valamelyest megoldódott, a nagyfőnök megnyugtatott telefonon. Ő rendesebb, jobban odafigyel ránk, és látszik, hogy fontosak vagyunk neki, többször megköszönte már a munkánkat, többféle módon. 

Ami még kiborított, hogy mind kaptunk egy levelet a kisfőnöktől, hogy tartsuk be a kovidos szabályokat, mert ha elkapnak, hogy egyet is megszegtünk, akkor az óvodától fegyelmit kapunk. Írásos figyelmeztetést...ez megint kiverte a biztosítékot sokunknál, mert egyrészt mind igyekszünk betartani a szabályokat, nem akar senki bajt okozni és mellé büntetést fizetni, másrészt pedig neki semmi köze a mi magánéletünkhöz, és ahhoz, hogy munkán kívül mit csinálunk. Próbáltuk kilogikázni, hogy mi indította őt erre a döntésére, hát nem sok logika van benne, az biztos; csak ő ilyen főnök, aki megfélemlít, parancsol, büntet, elvár, stb...                                                                                      Rosszul esik nagyon, mert mi aztán igyekszünk mindent megtenni a munkahelyen, és egyre inkább úgy tűnik, neki semmi nem elég. Ő lehetett együtt a szüleivel Karácsonykor, én nem. Évek óta nem utaztunk haza Magyarországra, amit a covid óta egyre nehezebben viselünk. És még ő is azt lesi, hol büntessen... 

Igyekszem meghúzni magam, de kiállni is a véleményem mellett, amikor lehet. Tanulok komunikálni, konfliktushelyzetből jól kijönni. Ő nem annyira partner ebben. Meg kell rendesen húznom a határaimat. Annak ellenére, hogy alárendelt viszonyban vagyok, emberek vagyunk mindketten, felnőtt nők. A munkakörömet elvégzem, de egyébbe nem lehet neki beleszólása. A fenti, belinkelt cikk egy bátorítás számomra, hogyan is viszonyuljak mindehhez. 😊

Az mindig egy megnyugvás, hogy magát a munkát szeretem, és mivel van más ovi is a környéken, ha nagyon elromlik a helyzet, még mindig lesz lehetőségem váltani. Ha már elegem lesz a terrorból...