Broadway, Cotswold

Múlt heti képek, maradandó élmények. :) Csodaszép kis városka, olyan régi, filmbeli épületekkel, sok szép virágos előkerttel. És a toronnyal! ;) 

Mézszínű téglákkal épülnek azóta is a házak, hogy megmaradjon a hely stílusa, arculata. 

Felhős szombati nap volt, a végére az eső is eleredt, de kikapcsolódtunk, és egy újabb bakancslistás helyet láthattunk. Nagy örömünkre, találtunk parkolóhelyet, ahonnan, bár még sétálni kellett a központig, de nem bántuk, mert friss volt a levegő és érdekesek voltak az utcaképek. :)

Egy padon ülve ebédeltünk, néztük a főutca forgatagát, beszélgettünk, fotóztunk, és megvolt a karantén óta az első elviteles kávérendelésem :P

Az élet apró örömei, ugye?!

Olyan érdekes,

mikor valaki egy mondattal betalál, és rosszul érint. Mikor fáradtabb vagyok, és amúgy is kicsit szomorúbb a hangulatom, de próbálok helyt állni több fronton is, és akkor egy ponton elhangzik valami, ami váratlanul ér. Múlt héten csütörtökön is volt egy ilyen szituáció, ahol nem igazán tudtam, hogy reagáljak le valamit, és aztán még egy ideig rágódtam rajta, hogy a következő ilyen esetben mit hogyan kéne...amikor pedig már éppen sikerült túl tenni magam rajta,  akkor hétvégén jött még egy hasonló eset.

Mindkettő eléggé mélyen érintett. Mivel időben elég közel történtek, ezért biztos, hogy jobban letört a második...és azt már másképp is reagáltam le, jól megmondva a véleményemet... Aztán ez az egész rányomta bélyegét erre a hétre. Meg persze, zajlott a hét, minden nap sok a döntéshelyzet a munkahelyemen, és mikor így rakódnak a dolgok, kell idő megállni, elgondolkodni, tisztázni dolgokat. Kipihenni magamat, és meggondolni, hogy lehet, hogy félreértettem, lehet, hogy nem direkt rossz szándék volt, de az is lehet, hogy ha nem lettem volna alapból lehangolt, akkor nem vettem volna úgy a szívemre egyiket sem. Nem tudom. Valamennyire sikerült rendezni a történteket. És túllépni, menni tovább. Csakhogy a szavaknak súlya van. A szavak mögött szándék van. És ezeknek mintha nem mindig lennénk tudatában. 

Utánna bemenni a munkahelyre (merthogy onnan jött a fent említett első negatív mondat), és csinálni tovább mindent, ugyanúgy, szorgalmasan, nem kis erőfeszítésbe került. Remélve, hogy nem kapok megint valami bántó megjegyzést...Nem is tudtam olyan kedves lenni, meg fáradtabban amúgy sem tudok olyan folyékonyan kommunikálni angolul, így csak a legszükségesebb helyzetekben beszéltem.

Az viszont jó volt, hogy ezen a héten többször is egyszerre volt Dáviddal az ebédszünetünk, és így végig vele telefonáltam, magyarul. 

Jó, hogy van valaki, aki megpróbál, és meg is tud érteni. :)  Aki meghallgat, és aztán tud valami konstruktívat mondani. Én pedig tanulom a fent említett szituációkat a helyükön kezelni. Elengedni, ami nem érdemel több ráfordított időt és energiát,  vagy megbeszélni, amit meg kell... ehhez kell a bölcsesség, és alázat, meg a megfelelő szavak, és ugye, a szeretet!... de olyan jó, hogy Isten mindegyiket tud adni, csak kérnem kell :)  

Érdekes

és hasznos cikkre bukkantam ezen a linken. Nagyon jól összefoglal olyan dolgokat, amit én is érzékeltem, tapasztaltam már: https://pszichoforyou.hu/toxikus-pozitivitas/ Csak sosem tudtam így megfogalmazni :)

Bizony, az élet nem tökéletes, az enyém sem. És én sem. Van, amikor elég egy fókuszváltás, mint ahogy a cikkben is írják, és van, amikor túl kell jutni akadályokon, nehéz időszakokon, amikor fel kell vállalni magunknak és esetleg mások előtt is (akik nem használják ki), hogy éppen min megyünk keresztül. Hogy vannak más érzéseink, amik a boldogsággal ellentétes előjelűek... Mert a tagadástól még nem szűnik meg az az állapot, ami negatív érzéseket vált ki belőlünk. Viszont önsajnálatba esni sem produktív...nem tesz jót nekünk sem, és a környezetünknek sem. 

A támogató, megértő környezet pedig segít cipelni a terheket. A megosztott teher feleződik, eloszlik. A megosztott öröm pedig sokszorozódik. Hiszen mi kapcsolatokra lettünk teremtve. Jó, ha vannak olyan barátaink, családtagjaink, akik előtt nem kell álarcot viselnünk, lehetünk önmagunk! 

Az "Ami nem öl meg, az megerősít" - egy tipikusan olyan klisé, ami nem segít...mert igen is, ami nem öl meg, az azért meggyengíthet, károkat okozhat bennünk, körülöttünk. Aztán, ha sikerült kijutnunk belőle, akkor idővel megerősödhetünk...de ha közben meg tönkremennek dolgok az életünkben annak hatására, akkor nagy veszteségeket élhetünk meg...

Most mégis, egy olyan időszaka van az életemnek, amikor elmondhatom magamról, hogy jól érzem magam a bőrömben, a környezetemben, az élethelyzetemben. Minden problémám megoldódott? Nem. Minden tökéltes az életemben? Én is? Távolról sem. Vannak még beteljesületlen vágyak, álmok bennem? Igen. Elérhetőnek látszanak? Többnyire. Szóval a helyzet nem kilátástalan. :) 

De ehhez a megelégedettséggel teljes állapothoz el kellett jutni. Meg kellett vizsgálnom magamban az érzéseket, fel kellett ismernem, aztán bevállalni, hogy mi okozta, és amin tudtam, azon változtatni. Amin meg nem tudok változtatni, azt meg ki kell várni, és addig is megtanulni együtt élni vele. lletve esetleg más dolgokra koncentrálni, más területbe fektetni energiát. :) 

Olyan jó, hogy van egy hatalmas Istenem, aki velem van ezen az úton. Aki elvezet igazságokra. Aki válaszol több különféle csatornán keresztül. Hiszen ő alkotott, Ő tudja igazán, hogyan működök. És hiszem, hogy Ő formál, mert szeret.

Az utóbbi napokban

óvodai dokumentumokat írtam, a gyerekek fejlődési összefoglalóját az elmúlt hónapokról. A tanulás 7 területére terjed ki a gyerekek óvodai fejlesztése, nevelése, a játékos foglalkozások megtervezése. Ezeken a területeken megvan, hogy életkor szerint mikre lehetnek képesek a gyerekek, és azokat szoktuk szövegkiemelővel megjelölni, aztán az ilyen összefoglaló írásakor besorolni őket mind a hét területen kezdő, haladó, és biztos szintekre.

Például beszéd területén ha a kisgyerek elkezdett egy-két szót mondani, és esetleg már összekapcsol két szót, akkor kezdő, ha egyszerű mondatokban beszél, akkor már haladó a korosztályában. És van, aki már a korosztályánál egy szinttel feljebb lépett, olyanokra is képes, és akkor oda soroljuk be. Érdekes látni, hogy az azonos korosztályba tartozó gyerekek is másként fejlődnek a különböző területeken. Látszik, hogy mik az erősségeik már kicsi kortól. Persze valamennyire kiegyenlítődnek ezek a képességek, és a később érőlk is eljutnak végül arra a szintre, ahol lenniük "kell".
Egy kisfiú későn kezdett beszélni, és most hirtelen elég sok mindent mond, és már kérdez is. Van, aki később kezd felülni, felállni, egyedül járni, és ő is ott tart már, mint a korabeli kisgyerekek. Jó látni, részese lenni, ahogy elérik a mérföldköveket. Visszaemlékezni, milyen kicsik voltak, és milyenné fejlődtek. Ezt szeretem a munkámban, hogy a gyerekek kíváncsiak, érdeklődők, mindig tanulnak valami újat, és aztán azt újra-és újra megmutatják, megismétlik. Egyre ügyesebbek!

Egy névre szóló fejlődési naplóba írjuk mindenkiről a megfigyeléseinket, és fotókat készítünk róluk, ahogy a különböző foglalkozásokon részt vesznek. Időnként beleteszünk a mappájukba egy-egy kézműves alkotást, egy rajzot, festést, valamit, amit a gyerek készített.Jó ezeket is lapozgatni, visszanézni róluk, és ők is szeretik, mikor már nagycsoportosok. :) 

És néha belegondolok, hogy ők a jövő, belőlük lesz a következő generáció zenésze, tanára, autószerelője, ... várom, hogy húsz év múlva lássam, hogyan alakul az életük, mivé lesznek! Vajon, hasonló hivatást választanak majd, mint amivel az oviban a legtöbbet foglalkoztak?! Mert erre is hallottam már példát. :)

Most hétvégén

ismét sikerült kicsit kimozdulni. Sejtettem, hogy munka mellett megint fáradtabb leszek a munkanapok végén, és hét végére. A házimunkát is meg kell csinálni, a szabadnapot is bölcsen kihasználni. Mindezt úgy, hogy az oviban is, a gyerekekkel való foglalkozás mellett azért mosogatunk, takarítunk, szemetet kivisszük. Szóval hazajövök, és csinálhatom kb. majdnem ugyanazt :) + főzés ;) . És még csak kicsi családunk van... :D 

Most még az nehezíti a kirándulást, bizonyos helyek meglátogatását, hogy előtte be kell jelentkezni interneten, hogy ne legyünk egyszerre túl sokan, be tudjuk tartani még a fizikai távolságot (most már csak egy méter...). Szóval így olyan kirándulóhelyet választottunk, amit aznap meg tudunk nézni, vagy elhalasztani, ha nem kedvez az időjárás :) Viszont, hála Istennek, ezúttal nem került sor a halasztásra. :)

Így mentünk el egyet túrázni a Stanage edge-hez, ami egy hosszan elterülő sziklás, kerítés vagy emelvény szerű fal, a Peak District-ben. Nagyon szép fentről a kilátás! Aztán pedig, mivel közel volt, beugrottunk egy Bakewell nevű településre, és ettünk egy Bakewell nevű desszertet :) Közben sétálgattunk, körülnéztünk a városban is. Élményekkel teli nap volt. Szeretünk mindketten utazni, kirándulni, beszélgetni :) Ilyenkor töltődünk, erőt nyerünk az új héthez. Jó volt újra szabadnak érezni magamat, magunkat. És annyira jó idő volt, hogy észre sem vettük, de mindkettőnk arca megpirult a túra során, csak a napszemüveg helye maradt fehéren :D. Jó lesz vigyázni legközelebb, csalóka ez az angol napsütés ;) 

Ismét fárasztó hetem volt. Reggeltől estig oda vagyok. A héten egyik nap megbeszélésünk is volt, pont azon a napon, amikor az imacsoporttal is végre élőben találkozhattam volna. :( 

Ilyen egy munkahely, lemondásokkal jár...vannak nehezebb, és vannak könnyebb napok. Néha olyan érzésem van, mintha két-, vagy háromgyerekes anyuka lennék a csoportszobában :) . Örülök a tapasztalatszerzési lehetőségeknek. Szeretek velük foglalkozni. De jó nap közben, meg a végén felnőtt beszélgetésekben is részt venni. :) 

Úgy érzem, elfogadnak. Van, akivel nagyon jókat tudok beszélgetni. És van, akivel tudom, hogy miről nem kell, mert csak kihasználná, másképp mondaná tovább. 

Mikor tavaly jött egy új munkatárs, én nyitott voltam felé, segítettem neki beilleszkedni, amennyire tőlem telt. Mert tudtam, milyen érzés újnak lenni egy idegen környezetben. Tudtam, hogy nekem annak idején mi esett volna jól. Nem csak itt. Minden új környezetben. 

Aztán jött még egy új, aki már gyakorlatra is évek óta ide járt. Akkor is itt volt már, mikor én kezdtem itt dolgozni. De még csak egyetemista volt. Már akkor beszólt nekem. Már akkor csak a saját érdekeit nézte. Már akkor is csak lazán 'úgy tett, mint aki dolgozik', és jókat pletyózott a többiekkel. Most ő az, aki mindent mindenkinek továbbmond. Aki ha valamit lát, hall, egyből megy a vezetőhöz. Már akkor, a legelején tudtam, hogy neki jót, vagy semmit nem mond(hat)ok. És tényleg így lett...Én is mehettem volna a főnökhöz a panaszaimmal, de nem tettem...most már a többiek is látják, akik azóta vele dolgoznak, hogy kivel is van dolgunk. :) 

De megint csak azt a következtetést tudom levonni magamnak, hogy én teszem a dolgom, és ha ő nem teszi, az előbb-utóbbb úgyis neki lesz rossz. 

Sokszor segít ez a gondolat, igyekszem virágként élni ;) : 

"A virágok nem nézik, a másik virág milyen színpompás, milyen figyelemreméltó, nem versenyeznek, nem hasonlítgatják magukat, nem törődnek mással, csak illatoznak. Szórják a világba a színt és illatot, amijük van. Csak azt teszik, amiért léteznek. Azt adják tovább, amit kaptak..."

Gyermekvédelem, gyermeknevelés

Itt nagyon komolyan veszik és védik a gyerekeket. Az oviban a telefonjainkat bezárva tartjuk egy szekrényben, és csak ebédszünetben, meg a munkaidő végén lehet elővenni. A gyerekek szülei nem lehetnek ismerőseink a facebookon, amíg a gyerek az ovinkba jár. Ezzel őket is, minket is, és az óvoda hírnevét is óvják. Mint korábban megtudtam, voltak Angliában szomorú esetek, amik kiváltottak szigorításokat. Míg Magyarországon természetes, hogy ha egy kisgyerek elesett, vagy szomorú és sír, akkor odamegyünk, (felsegítjük), megöleljük, stb...itt egészen más a protokoll. Mikor még pár éve gyakorlaton voltam, akkor mondták, hogy itt vállveregetés, fejsimogatás van. Ez elég távolságtartónak tűnt, de megértettem, hogy voltak előzmények, és ezért itt ez most szabály. Aztán az oviban dolgozva, a gyerekeket megismerve, a munkatársaimat figyelve, megtanultam, hogy ha a gyerek kéri és igényli, kaphat ölelést. Főleg a kisebbek :) 

Így az elmúlt héten sok ölelést adtam és kaptam. :) És bevetettem pár módszert, amivel a kicsiket megnyugtathattam: játszás, éneklés, apró feladatok, amivel elterelődik a figyelmük :)

Ami még más, és nekem új volt itt, de jó dolognak tartom: hogy a gyerekeket már kicsi kortól tanítják választani. Többféle területen, helyzetben. Mondjuk két opció közül. Hogy a gyereknek legyen lehetősége dönteni. Véleményt alkotni, hogy miért azt választotta. És megtanulni, hogy ha az egyiket választja, akkor a másikat nem lehet. És van, ami nem választás kérdése, ami nem az ő hatáskörük, amit akkor is meg kell tenni, ha nem választanák. :) 

Túl vagyok

az első teljes munkahetemen, mióta visszahívtak a kényszerszabadságról...nem volt olyan nehéz, egész jól beleszoktam az új rendszerbe. 3 új kislány van most a csoportomban, velük ismerkedem, próbálom kitapasztalni, hogy mi hogyan működik náluk. És visszajött az egyik ismerős kislány is, nagy figura :) Egyikük nagyon kis érzékeny, mindenért sír, szerintem nagyon új neki az ovi...és reggel eleve fáradtan érkezik szegénykém. Szerdán már egész jó hangulatban volt, még mosolygott is párszor :) Nekem pedig sikerélmény, hogy biztonságban kezdi érezni magát, hogy megnyugszik és felszabadul, már mer felfedezni, játszani...a munka apró, de mindennél többet jelentő örömei! :)

Persze, mikor mind csak nők dolgozunk együtt, akadnak drámai pillanatok, ezt nem annyira vártam. De úgy érzem, sokat edződtem az elmúlt évek során. Az első munkahelyemen kemény leckéket tanultam a saját bőrömön. Ma azok az emlékek jutottak eszembe.
Akkor költöztem el otthonról, friss diplomásként kijöttem az egyetemről, lakótársaim lettek, munkahelyem, és koleganőim...és arcon csapott az élet. Úgy minden irányból. A legnehezebb az volt, hogy én  még fiatal voltam, és "tapasztalatlan", ezért nem igazán számított a véleményem. Emlékszem, egyszer meghallottam, ahogy a dadus mesélte a másik dadusnak, hogy: "Nekem egy húszéves ne dirigáljon, én ezt nem fogom tűrni." Pedig csak megkértem dolgokra, amiben igen is, munkahelyi kötelessége lett volna segíteni...mégis inkább az arcomba röhögött, és elment a "dolgára". Ja, és ő akkor volt a harmincas évei elején...aztán volt nekem másik dadusom is, hála Istennek! Ő még idősebb volt, de ő jött oda magától, és végezte, ami a feladata volt. :) Az első évben még próbáltam harcolni a magam igazáért, úgy egy-két igazságtalanság alkalmából, de nem vettek figyelembe. Azóta megtanultam, hogy Isten látja lelkem, én végzem a dolgom, ahogy tudom, becsülettel, szorgalommal, és majd mindenki megkapja, amit megérdemel...majd learatjuk, amit vetünk. Ki előbb, ki utóbb. Én próbálok a saját utamra összpontosítani, és egyre kevésbbé figyelem már, hogy más mellettem mit hogyan csinál/nem csinál.  

A második munkahelyemen nagyon jó vezető és vezetőhelyettes volt. Tőlük sokat tanultam! És ott minősültem, akkor írtam a portfóliómat is. Nem igazán tetszett a dolog, sokáig dacoltam az egész eljárás ellen... stresszes volt, és megalázónak éreztem, hogy még csak gyakornok vagyok, és bizonyítanom kell újra, hogy megérdemeltem a diplomámat...

Arra mégis jó volt, hogy kicsit helyrepofozza az önbecsülésemet, mert az elnök és a másik, nem szakmabeli személy is, nagyon meg voltak elégedve velem. 

De sokáig megmaradtak az első sebek...több fronton lerombolt az az első év. És újra, lépésről- lépésre fel kellett építenem egy új Abigélt, a megmaradt, összetört darabokból. Hála Istennek, nem voltam egyedül abban az időszakban sem! 

Mikor itt kezdtem el dolgozni, külföldön, idegen nyelven, akkor is meg kellett küzdenem azzal, hogy a múlt sebeit nem piszkálom fel, nem engedem, hogy rossz irányba befolyásoljanak akkori tapasztalatok. Új hely, új esély...már stabilabban, de mégis félve, Istenben bízva kezdődött az új fejezet. Nem gondoltam volna, hogy valaha ezt tudom állítani, de a nehéz időszakok, a negatív tapasztalatok, miután elrendeztem, és feldolgoztam, végre beépültek, és most erősebbé tesznek, mint azelőtt voltam. Már nem akarom kitépni és elfelejteni azt a sok szenvedést. Túl vagyok rajta :)  

Már vannak, amik leperegnek, anélkül, hogy sebet ejtenének rajtam. Mert Arra nézek, Aki megteremtett, Aki elhozott idáig, és Aki bíztat, hogy van tovább, és van ennél több, fontosabb :) És Istennel én soha, sehol nem vagyok egyedül. Ma ezért is vagyok hálás :) 

Nekem a gyerekek a prioritás, velük dolgozom, és értük. És tőlük sorra kapom a pozitív visszajelzéseket, meg a szüleiktől is. És az a jó, hogy itt is megtaláltam azokat a munkatársakat, akikkel hasonlóak vagyunk, és egymást előre húzzuk, motiváljuk, nem lefelé ;)

Ez most ilyen -kicsit múltba nézős, jelenben is kiértékelős- gondolatokat tartalmazó bejegyzésre sikerült. Jó néha átgondolni, hogy honnan indultam, hol tartok most, és még hová szeretnék majd eljutni :) 

Coombe Abbey park

   A szeles idő ellenére, mégiscsak kimozdultunk hétvégén. Legalább már nem esett az eső ;) Egy óriási parkban sétáltunk, nagyon szép volt. Hattyúcsaládok, és többféle kacsa is úszkált a vizen. Gyönyörködtünk a sokféle virágban, a hatalmas fákban. Voltunk már itt, de akkor egész más színekben pompázott ez az épület, és a kert. Most megint, még jobban megszerettem!

Ezen a hétvégén sok hely újranyitott, az óvintézkedések mellett. Már írjuk a képzeletbeli bakancslistát, mit nem szabad kihagynunk idén nyáron...;) Aztán meglátjuk, mi valósul meg, ha a Jó Isten is úgy akarja.. :)

Itthoni koronavírus-teszt

A munkáltatóm kérésére, csináltam egy tesztet, mielőtt visszamentem dolgozni. Mehettem volna autós tesztelésre is, de nem volt túl sok időpont, és az autót Dávid használja munkába járáshoz. Egyedül nem mertem volna elvezetni Coventrybe, számomra félelmetes a sok többsávos körforgalom, és a sávváltások a dugóban. 

Szóval házhoz rendeltem a tesztet. Az első teszt megsérült valahol útközben, azt végül nem szállították ki. Aztán nem engedte a rendszer, hogy másikat igényeljek, mert már kértem egyet...de másnap mégis érkezett egy új :). Pedig már kezdtem ideges lenni, hogy most akkor mi lesz, mit tudnék még itthonról csinálni...

Megnéztem a mintavétel menetéről a videót, elolvastam a kézikönyvet, megkerestem a hozzám legközelebb lévő postaládát, ahol feladhatom a mintát. 

Ezután be kellett regisztrálni a teszt mindenféle azonosítóját az interneten (két ilyen hosszú, számokból és betűkből álló kód volt), és beírni a pontos időt, hogy mikor fogom levenni a mintát. 

Végül levettem a pálcikával a mintát, a mandulám helyéről és az orrjáratból, közben számoltam a másodperceket. Beletettem a kis pálcát a folyadékot tartalmazó csőbe, azt bele a lezárható zacskóba a kis textíliával együtt, és ezt mind belehelyeztem a nagyobbik lezárható zacskóba. 

Meghajtogattam a kartondobozt, beletettem a mintámat, és leragasztottam egy matricával. Leírni hosszabb, mint végigcsinálni :) :)

Miután sikeresen feladtam a csomagot, vártam az eredményt. Azt írták, 2-4 nap, de 5 is eltelhet, mert sok mintát kell feldolgozniuk. Közben már visszamentem dolgozni is...Két nap múlva, reggel megkaptam az sms-t, negatív lett az eredmény. Nem lepett meg, de emlékezetes marad így is ez az egész eljárás. Talán még benne leszek valamilyen statisztikában is.  :D 

Az elmúlt napok tapasztalatai

Az új intézkedések alapján reggel egyenként érkeznek a gyerekek, az előszobában lázmérés, kézmosás az első teendők. Az óvodavezető kíséri be őket a csoportszobába. Egész nap szellőztetünk, a két nagyobb csoport a szabadban, fedett részen étkezik. Egy asztalnál két gyerek ül. Az asztalok kellő távolságra vannak egymástól...Az alvós gyerekek ágyneműjét naponta mossuk az oviban, és a játékokat minden nap végén fertőtlenítjük. A gyerekek 'buborék'-okra vannak osztva, és minden felnőtt az ő buborékában levő gyerekeket figyeli, igyekszünk egy területen tartani őket (ez a két kissebb csoportban valósítható meg igazán).

Szerdán 3 új kisgyerekkel kezdtem a napot a baba csoportban. A munkatársaim hagytak jegyzeteket róluk, hogy tudjam, mire számítsak, mit hogyan csináljak velük. Jó volt, nem éreztem magam fáradtnak a koránkelés miatt. Mindhármuknak segítettem enni az ebédnél, felváltva (ilyenkor sajnálom, hogy csak két kezem van) és aztán altatásnál egyet elringattam, egyet álomba simogattam, a harmadik szépen elaludt magától, cumival, egy kis plüsst szorongatva. Tetszett nekik, mikor énekeltem, mutogattam délután. És a mosolyukat, nevetésüket jól esett átélni. :)

Másnap jobban kijött rajtam a fáradtság, meg az izomláz is, de akkor a nagyokkal voltam, és ők önállóbbak. Ők már 10-en voltak, délutánra kevesebben maradtak.  Szabadon mehettek ki-be, amikor akartak. Naponta többször is megszámoltam őket, megnéztem, ki hol van és éppen mit csinál.

A régi babák közül ketten már a tipegő csoportban vannak, jó volt látni őket, beszélni velük. Egyre okosabbak, ügyesebbek és huncutok! :) Aranyosan köszönnek, mesélnek az ő kis szókincsükkel :)

Elég könnyen belerázódtam az új rutinba, tegnap is a nagyokkal voltam, és sok mesét olvastam nekik délután, meg 'Phonics'- t, hangzástant is gyakoroltunk. :)  A gyerekekkel foglalkozva gyorsan telik az idő. Mikor hazamennek, még előkészítjük a termet másnapra, vagy következő hétre, és aztán elővehetjük a táskát, telefont.

Hálás vagyok a munkahelyemért, azért, hogy most visszatérhettem oda - valamiféle normalitásba... bár a munkatársaimmal azt beszéltük, hogy valószínűleg ebben az évben már nem nagyon lesz ugyanolyan az életünk, mint március előtt. De idővel megszokjuk ;) 

Azért is hálás vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, és így nem teher a munkába járás. Csak most megint újra kell szervezni a napi-heti teendőket :)