Szóval kaptam egy állásajánlatot, és meg is hívtak egy próbanapra, meg megnézni az épületet, megismerkedni a személyzettel. Beteg voltam a héten is, hétfőn nem mentem be dolgozni, mert annyira köhögtem már az előző napokban, hogy teljesen izomlázam volt, és nem bírtam sokmindent csinálni sem. Az evés is félelmetes volt, mert bármikor köhögtem, megfulladhattam volna...rég voltam ilyen beteg!
Hatott a pár napja szedett antibiotikum, és a következő három napra bemerészkedtem a munkába, hogy még utoljára lássam a gyerekeket. Tegnap volt az utolsó napom! Viszonylag könnyen, gyorsan eltelt, a betegség ellenére, ez volt az egyik legstresszesebb hetem...már biztos fellélegeztem, hogy lassan lejár ez. A köhögéstől, és az izgatottságtól nem sokat aludtam, és vegyes érzéseim voltak. :) Ilyenkor tudatosul igazán, hogy most láttam őket utoljára, és már senkitől nem köszöntem el úgy, hogy 'holnap találkozunk', ami angolul 'see you tomorrow'...
 |
| mai üzenet |
Kaptam egy kis búcsúajándékot is a munkatársaimtól, és egy kislány szülője is hozott pár apróságot, annak ellenére, hogy a kislány aznap betegség miatt nem jött be.. Ez igazán figyelmes gesztus volt a részükről! A szülők nagyon köszönték a munkámat, hiányolni fognak! És ez nekem sokat jelent, mert azt mutatja, hogy érzékelték a munkámat, a törődésemet, a jelenlétemet a gyerekeik életében!
Viszont, volt olyan része a napnak, amire nem számítottam: egy munkatársam, miután megkérdezte h van-e valami kilátásban, és én elmondtam, akkor óvva intett a helytől. Beszélgetésbe elegyedtünk este is, ma pedig elmentem a próbanapra. Megnézni magamnak is, amiről beszélt. Nem volt vészes, de voltak fenntartásaim, és most úgy gondolom, hogy nem tudom ott elképzelni magam sem most, sem hosszútávon. Rákerestem információkra az interneten, és megdöbbentő dolgokat olvastam... szóval nem pozitív egyáltalán, és egy kicsit rémísztő, hogy két kézzel kapkodnak utánam és várják a döntésemet.
Ahogy itthon a látott és hallott, olvasott dolgokon merengtem, ez a fenti idézet jött elém. És úgy látom jónak, hogy most nem fogok belemenekülni ebbe a munkába azért, hogy ne munkanélküli legyek. Mert nem akarok magamnak még több stresszt és nehézséget okozni. Hála Istennek, megtehetem, hogy ezt a döntést hozom meg.
Vissza sem akarok rohanni oda, ahonnan eljöttem, mert tudom, hogy ott is milyen problémákkal szembesültem, és az nem változott.. szóval keresem az utam, keresem a helyem, és olyan jó tudni azt, hogy az Úr válaszolni fog! Most tényleg itt az ideje az elcsendesedésnek, a még inkább odaszánásnak.
Kicsit meg akarom élni ezt az időszakot is, hogy most a csendben mit mond nekem Isten, most mire akar tanítani, használni. Közben meg most van időm arra, amire munka mellett nem volt... :)
Mikor kicsit jobban belegondoltam, igazából nem egy haszontalan munkanélküli vagyok, hanem egyetemi hallgató, mivel járok az angolórákra, és vizsgázni készülök.
Hogy mi lesz addig, meg azután, azt most még nem tudom, de bízom Abban, Aki tudja! És jó reménységgel várom a folytatást!
