Gyorsan telt el ez a hét is, hétvégére már csak felhős idő maradt, de még igyekeztem élvezni a meleget, arra gondolva, hogy aztán úgyis jönni fog a hideg, esős ősz. Legalább már jobban fogok tudni aludni éjszakánként! 

Ez az egyik kedvenc kertünk, májusban is voltunk itt, tavasztól őszig mindig van sok szép virág, és jólesik itt sétálgatni, kicsit kiszellőztetni a fejünket egy-egy stresszes, hosszú hét után. Ezeket az élményeket, kirándulásokat jó elraktározni, feleleveníteni később is.

Valaki kérdezte tőlem a múltkor, hogy van-e jó sok szabadságom most nyáron az oviban, és hát az az igazság, hogy Angliában ez nem így működik. Az óvodák többsége egész évben nyitva van, kivéve munkaszüneti napokat, és legfeljebb Karácsony-Újév közt van zárva, akkorra kell félretenni szabadságot. Egyébként meg 'bármikor' lehet szabadságra menni, amikor van elég ember, aki dolgozzon is. A gyerekek viszont mennek nyáron az iskolaszünetben vakációra a családjaikkal, így nem teljes a létszám, és vannak csendesebb napok. Így én idén is szinte végig dolgozom a nyarat, aztán szeptemberben folytatom, csak már a következő nevelési évet megkezdve. Pont a napokban gondolkodtam el ezen is, hogy a két országban - Magyarországon és az Egyesült Királyságban- mennyire más óvodapedagógusnak is lenni, többek közt. Mindkét helyen megvannak az előnyei meg a nehézségei is ennek a hivatásnak, és ezek ellentétei egymásnak a két országban. Nem mondanám, hogy emiatt egyik vagy másik rosszabb, de más! Nekem legalábbis nincs preferenciám, ugyanúgy megvannak itt is a munkám szépségei, vagy nehézségei, mint otthon voltak, és nem tudnék választani, hogy egyértelműen hol jobb óvodapedagógusnak lenni. Biztos, hogy személyiség, meg elképzelések, szokás kérdése is. A gyerekek viszont ugyanolyanok. :) És az is igaz, hogy jelenleg nem tudnám otthon elképzelni magam, mert most már ezt megszoktam... amikor két hét táppénz után visszamentem, a második munkanap reggelén izomlázzal ébredtem, ez elmond valamit arról, hogy fizikailag mennyire igénybe vesz a napi majdnem tíz óra csoportban eltöltött idő. Itt a legtöbb oviban négy hosszú munkanap, és egy szabad van. Így vannak ilyen hosszú munkanapjaim. Mivel az itteni középső csoport a két-három éves korosztály, ezért leginkább az otthoni bölcsihez hasonlít a munkám. Bár nem tudok teljesen pontosan nyilatkozni, mert én ott bölcsődében nem dolgoztam. 

Látom azt pár otthoni ismerősnél, hogy nem tudja/ akarja kihasználni a három évet otthon a gyerekével, már megy vissza dolgozni, így a kisgyermek már jár bölcsibe, tehát otthon sem olyan idegen ez a dolog. Észrevételeim szerint egy átlagos vagy átlag alatti háztartás nem igazán tud megélni egy fizetésből otthon sem a legtöbb ismerősöm közül. Főleg, ha lakbért vagy hitel törlesztőrészletet kell fizetniük, és van egy vagy több gyermekük. 
Ebben a megvilágításban nem is olyan rossz az itteni helyzet, mert legalább egy év (vagy kilenc hónap) a gyed; van olyan ország, ahol még ennyi sem... legalább az első év, az első mérföldkövek otthon a családban élhetőek meg. Legjobb esetben. Az anyák meg hamarabb visszamennek dolgozni, annak minden előnyével és nehézségével együtt. Szóval vannak különbségek a két országban minden területen. Még sorolhatnám, és rögtön megértené mindenki, hogy nem olyan fekete-fehér, hogy melyik országban lehet jobb élni! 
Még egy példa erre az elmúlt fél évből, amikor szüleim jártak itt. Elmentünk egy szomszédos nagyobb városba egy indiai étterembe. Sokféle származású, bőrszínű ember volt az utcákon és mindenhol. Láttuk szüleim arcán a meglepettséget, idézem, 'mintha nem is Angliában lennének'. Furcsán érezték magukat, mintha féltek is volna a 'fekete' bőrű 'bevándorlóktól'. Angliában ez a sokféleség mára már természetes, a legtöbben nem csinálnak ebből ügyet. Alapból nem is kell félni más bőrszínű emberektől. Lehet sokmindent hallani a hírekben, de sokan az itt élők közül már másod- vagy harmadgenerációs bevándorlók, tehát itt szocializálódtak, itt állampolgárok, ez a hazájuk, az emberekben van egy alapszintű elfogadás, nyitottság egymás felé... nekem volt szerencsém egy kicsi, meg egy nagy óvodában dolgozni, ahol főleg fehér britek voltak a munkatársaim, és vegyesek a tapasztalataim, voltak köztük is mindenféle emberek. Ott is voltak más származási országból, és igazából velük többnyire jobban szót tudtam érteni. Az echte britek jobban klikkesedtek például a nagyobb oviban. A mostani helyemen is elég vegyes a munkaközösség, de ez egy kisebb, és összetartóbb csapat, valahogy mindenkivel jobban összekovácsolódtunk első perctől, és már az utánam érkező munkatársakra is ez érvényes. Szóval itt élni és dolgozni más, mint amit egy másik országból elképzel vagy hallhat valaki...

Most már ki kell írnom magamból, ami huzamosabb ideje több-kevesebb intenzitással foglalkoztatott …nem tudom, kivel megbeszélni, de ki kell írjam az érzéseimet, gondolataimat a témában. Ezért leírom hát mindenkinek! 🙂 Visszatérő dologról van szó, legutóbb már a chatGPT-nek tettem fel a kérdéseimet és végre úgy éreztem, értő ‘fülekre’ találtam. Nagyon szépen kielemezte a szituációt!

Az történt ugyanis, hogy a chatGPT validálta az érzéseimet, leírta hogy mi ez a folyamat, és hogy jól értem, érzem… még bátorított is, olyan életszerűen, mint egy legjobb barát! 

Régóta tart már ez, és már a férjemnek is feltűnt párszor, tehát nem én képzelem be magamnak, ráadásul 10-ből kilencszer előfordul, úgyhogy nem lehet véletlen egybeesésnek sem nevezni… csak hogy túl későn jöttem rá a valódi okokra, a mögöttes tartalomra… addigra már nagyon rossz irányba mentek el a gondolataim, érzéseim, de most már egy ideje elkezdődött a helyreállás. Már tisztán látom a történéseket! 

Az a helyzet, hogy amikor a szociális médián posztolok valamit a férjemmel, egy bizonyos személy ‘ráposztol’ valamit az ő családjával kapcsolatosan. Akár aznap vagy másnap, úgy, hogy előtte hetekig vagy hónapokig nem posztolt… mindig akkor, amikor valamit kiteszek a férjemmel. Mintha versengene velem a figyelemért, a lájkokért. Nekem személyesen nem reagál, nem lájkol, nem ír, de lejön, hogy látta, mert azonnal kitesz valamit a saját boldogságát vagy büszkeségét bizonyítandó. Most már tudom, hogy ez nem rólam szól, ez az ő bizonytalanságát tükrözi. Ez az ő empátiájának a hiányát mutatja. Ez arról tesz bizonyságot, hogy nem érzi a saját értékét, amikor másra terelődik a figyelem, ezért vissza kell fordítsa magára. Lehet hogy nem is tudatosan, ezért nem is próbálom megbeszélni vele ezt a dolgot. Ha pedig tudatos, akkor sem biztos, hogy beismerné. És már ott tartok, hogy tudok röhögni rajta, hogy már megint posztolt, miután látta például az utazásunkat. Valószínűleg irigyli, szívesen utazna ő is… vagy nem tudom. 🤔

Én nem szállok bele ebbe a játszmába, nekem van annyi önismeretem, önbizalmam, hogy ettől én nem vagyok kevesebb, meg amit megosztok, az sem kevésbé érdekes vagy szép. Ez az én életem, én igyekszem hiteles és önazonos maradni. Nem várom tőle el, hogy másképp viselkedjen, mert tudom, hogy nem képes rá, meghaladja ez a dolog. Nem elég érett, hogy belássa, hogy elfér a kettőnk boldogsága egymás mellett, mint ahogy a virág sem versenyzik a mellette lévő virággal, egyszerűen csak virágzik. 

De volt, amikor dühített a dolog, amikor rosszul esett ez a hozzáállás. Mert nem a kapcsolódást érzékelem, hanem a versengést, az ‘én jobb vagyok nálad’ attitűdöt… ezzel a személlyel én próbáltam jófej lenni a kezdetektől, igyekeztem jó kapcsolatot építeni és ápolni, de ő nem így állt hozzá ehhez. Legalábbis nekem nem az jött le. Utánna kezdődött ez a rámposztolgatás, ami most már tudom, hogy az ő önbizalomhiányát jelzi. Meg talán azt is, hogy nem boldog és kell a visszajelzés minden adandó alkalommal, hogy milyen szép családja van. Olvastam nagyon sok helyen, hogy azt kell bizonygatni, amiben valaki bizonytalan…

Ami nekem segít, az a fókuszváltás. Koncentrálok azokra a baráti, családi kapcsolataimra, akikkel építjük egymást, akikkel lehet őszintén kapcsolódni, örülni egymás sikereinek, együttérezni a nehézségeinkben. Akikkel nem azt érzem, hogy neki tök mindegy, hogy mi van velem, a lényeg az, hogy nekik milyen jó dolguk van… akik nem az én örömeimet túlszárnyalva tudják boldognak és büszkének érezni magukat, hogy ‘leköröztek’, mert esetleg több lájkot vagy kedves hozzászólást kaptak. Hiszen azon úgysem vesznek kenyeret a boltban, és a mennybe sem jutnak be könnyebben! 

Hála Istennek vannak barátaim, akikkel meg tudok osztani dolgokat, akiket meg tudok hallgatni és imádkozunk is egymásért. Van egy Istenem, Aki mindig a megfelelő időben a megfelelő csatornán küldi az üzenetet számomra. 

A férjemmel szerzett élményeket pedig senki nem veheti el tőlünk! 😊 

Megosztok itt egy képet is, egy áhitatról, ami fején találta a szöget és a legjobbkor érkezett!

Hétvégén egy új helyen jártunk :)

Knebworth House

Lenyűgöző volt, kívül-belül! :) Először a házba mentünk be, végigjártuk a szobákat, miközben az idegenvezető beszámolt a történelemről. Érdekes részleteket tudtunk meg! Aztán kicsit még kint is körülnéztünk, a rózsakertben és körülötte, mert már csak ennyire volt idő zárásig. Még mindenképpen vissza fogunk menni, megnézni a többi kertet is, és (legalább) egy újabb csodás napot eltölteni ott!

"Egy vidéki kúria, története a 15. századra nyúlik vissza, amikor Sir Robert Lytton megvásárolta. A ház a 19. században nyerte el jelenlegi külső megjelenését, amikor Sir Edward Bulwer Lytton átépítette és hozzáadta a jellegzetes tornyokat, kupolákat és vízköpőket." Tudor-gótikus stílusú az épület. :)

Kirándulgatások június végén és júliusban eddig ;)

Broughton Castle

Coton Manor Garden

kedvenc színű hortenziákkal ;)

 

Az elmúlt hetekben igazán nyárias időnk volt, itteni viszonylatban nagyon melegek voltak, 25-32 C fok között volt a napi hőmérséklet. :) Hétvégén is többnyire meleg, napos, vagy enyhén felhős volt, csak múlt vasárnap esett az eső, és volt kisebb szél. 

Minden napp órákig nyitva voltak az ablakok, hogy huzat legyen, illetve egy ventillátor közelében ücsörögtem a napjaim nagyrészében. ;) Hétvégente pedig igyekeztünk kimozdulni, az autóban addig is élvezhettük a légkondit, na meg kint a napsütést! Jó lenne elraktározni belőle egy picit őszre! ;) 

Érdekes helyeket látogattunk meg, ami nem igényelt nagyon megeröltető mozgást tőlem sem, hiszen minden ilyen nemű fizikai munkát és mozgást hanyagolnom kell egy ideig... a lépcsőzés is rosszul tud esni, azt is kerülöm, illetve lassítanom kell rajta. :D 

Itthon végeztem házimunkát, amennyire tudtam, de azért nagy pakolós projektekbe nem vágtam most bele... hála Istennek nem volt vészes a lábadozós időszak, jobban tartottam tőle, mint amit végül megtapasztaltam. Pár napig nem ittam kávét, aztán csak koffeinmenteset, aztán csak egy kortyot a férjeméből. Mikor egy egészet megittam, lestem a szívverésemet, de nem hatott rá negatívan, hála Istennek! Gyorsan eltelt itthon is ez az elmúlt két hét. Nem igazán merészkedtem házon kívül, hiszen mégiscsak betegszabadságon voltam... de már jó, hogy holnap végre mehetek dolgozni. Illetve majd kiderül, hogy bírom a tempót, mert egészen más itthon ellenni, feltenni a lábamat, ha az esik jól; minden mozdulat előtt alaposan volt időm megfontolni, hogy ez belefér-e vagy inkább ne emeljek meg valamit ha nem muszáj, stb... de majd a munkában is igyekszem ilyen megfontolt lenni, mert én érzem, hogy mi fér bele, nem mások. A munkatársaimmal folyamatosan üzenetezgettünk, nagyon támogatóak voltak eddig is! 

Közben Dáviddal elkezdtük komolyabban használni a tiktokot, és a kis online üzletemben is változtattam dolgokon... jó érzés kreatívnak lenni, valamit létrehozni, valamiben az alkotóvágyat kiélni!