------------
2018-ban kagylókat gyűjtögettünk a tengerparton, munka után. És azon a márciusi hétvégén, az egyik öbölben fókát láttunk. Sok fotónk, videónk van a tengerről, a szigetről. És az emlékek. A táj hiányzik is. Főleg most, hogy még nem lehet utazni...de összességében nem cserélnék. 😉
Akkor az a lehetőségünk volt, bevállaltuk. Takarítottunk egy szigeten, ami az Egyesült Királysághoz tartozik. Egy örökkévalóságnak tűnt, a vége felé már sokszor sírtam a tengerparton, a vizet csodálva. Hogy megint óvodában szeretnék dolgozni, és nem tömegszálláson lakni, közös konyhát használva... most nem is tudom, mi lenne velünk ott. A vendéglátás megsínyli a koronavírust. Csak hála van a szívemben, hogy amint lehetett, el tudtunk jönni, és egy új életszakasz vette kezdetét.
A kagylók ma is megvannak, szuvenírként őrzöm. Ma is emlékeztetnek arra az időszakra. Akkor is igyekeztünk napi kincseket keresni, hála-okokat. Meglátni, mi az, aminek örülhetünk abban az életkörülményben. És aki keres, az talál! Nekünk akkor a szép környezet volt a legnagyobb hálaok, a tenger közelsége, stb...
Én sokszor nosztalgiázok a múlton, és sokszor vágyódok a jövőbe is, de közben tanulok hálás lenni a jelenben is. És a visszaemlékezés segít ebben. Mert annyira jól látszik, milyen utat jártunk be idáig. Hogy ez az egész vezet valahová. Hogy Isten nem vezet zsákutcába, nem visz el valameddig, hogy aztán ott magunkra hagyjon, vagy visszafordítson.
Egyszer középiskolásan olvastam egy Mai ige-áhitatban, hogy Isten minden tapasztalatunkat fel tudja használni a jövőben. Hogy nem véletlen, ahol vagyunk/vagyok, Istennek terve van velünk, velem. Akkor én zeneművészeti szakközépiskolát végeztem, és tudtam, hogy ovónéni szeretnék lenni. Volt olyan kortársam, aki kinevetett és azt mondta, ha nem zenész pályára készülök, elvesztegetem az időmet a zeneművészetiben.
Ma ovónéni vagyok, és rengeteget éneklek a gyerekeknek, a gyerekekkel. Zenére mozgunk, tapsolunk, táncolunk. Mondókázunk. Fuvoláztam is már nekik. Ez a szenvedélyem, ez az, amit adni tudok, amit szeretek csinálni. A zene és az angol. Gyönyörűen ötvöződik a jelenemben az, ami egykor, középiskolásan egy messzi, jövőbeli álmom volt. Hiszem, vallom és élem, hogy ha Istentől van egy vágy, cél, látás bennünk, akkor Ő azzal valamit kezdeni akar és fog az életünkben!
Akkor az a lehetőségünk volt, bevállaltuk. Takarítottunk egy szigeten, ami az Egyesült Királysághoz tartozik. Egy örökkévalóságnak tűnt, a vége felé már sokszor sírtam a tengerparton, a vizet csodálva. Hogy megint óvodában szeretnék dolgozni, és nem tömegszálláson lakni, közös konyhát használva... most nem is tudom, mi lenne velünk ott. A vendéglátás megsínyli a koronavírust. Csak hála van a szívemben, hogy amint lehetett, el tudtunk jönni, és egy új életszakasz vette kezdetét.
A kagylók ma is megvannak, szuvenírként őrzöm. Ma is emlékeztetnek arra az időszakra. Akkor is igyekeztünk napi kincseket keresni, hála-okokat. Meglátni, mi az, aminek örülhetünk abban az életkörülményben. És aki keres, az talál! Nekünk akkor a szép környezet volt a legnagyobb hálaok, a tenger közelsége, stb...
Én sokszor nosztalgiázok a múlton, és sokszor vágyódok a jövőbe is, de közben tanulok hálás lenni a jelenben is. És a visszaemlékezés segít ebben. Mert annyira jól látszik, milyen utat jártunk be idáig. Hogy ez az egész vezet valahová. Hogy Isten nem vezet zsákutcába, nem visz el valameddig, hogy aztán ott magunkra hagyjon, vagy visszafordítson.
Egyszer középiskolásan olvastam egy Mai ige-áhitatban, hogy Isten minden tapasztalatunkat fel tudja használni a jövőben. Hogy nem véletlen, ahol vagyunk/vagyok, Istennek terve van velünk, velem. Akkor én zeneművészeti szakközépiskolát végeztem, és tudtam, hogy ovónéni szeretnék lenni. Volt olyan kortársam, aki kinevetett és azt mondta, ha nem zenész pályára készülök, elvesztegetem az időmet a zeneművészetiben.
Ma ovónéni vagyok, és rengeteget éneklek a gyerekeknek, a gyerekekkel. Zenére mozgunk, tapsolunk, táncolunk. Mondókázunk. Fuvoláztam is már nekik. Ez a szenvedélyem, ez az, amit adni tudok, amit szeretek csinálni. A zene és az angol. Gyönyörűen ötvöződik a jelenemben az, ami egykor, középiskolásan egy messzi, jövőbeli álmom volt. Hiszem, vallom és élem, hogy ha Istentől van egy vágy, cél, látás bennünk, akkor Ő azzal valamit kezdeni akar és fog az életünkben!
(A könyv és a szerzői jogok világnapja)
Inspirált a Matilda című film, könyv Roald Dahl-tól 😉
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése