segítséget kérnem?
Ezen gondolkodtam el nagyon mélyen és nagyon erősen a napokban. Eddig is volt, hogy foglalkoztam ezzel, mert visszatérő szituációs viselkedésminta volt ez nálam… mikor volt egy kihívásokkal teli helyzet, én mindent megpróbáltam, h megoldjam, és volt, h nem sikerült, de nem kértem segítséget…
Arra jutottam, hogy valamikor úgy tíz évvel ezelőtt, az első munkahelyemen tanultam ezt a rossz sémát. Ott ugyanis, mikor kezdő voltam, és ketten voltunk óvónénik egy majdnem harminc fős beszoktatós kis csoportra, és kellett segítség a gyerekek öltöztetésében a tél folyamán, hogy ki tudjunk menni velük az udvarra. És én meg is kértem szépen a dajkát, aki kb tíz évvel volt idősebb nálam, hogy tudna-e jönni segíteni a gyerekek öltöztetésében. Ő erre elnevette magát és valami ilyesmit mondott: …miért, egyedül nem megy?! Aztán valamikor a folyamat közepe, végefelé odajött segíteni öltöztetni a kicsiket. Addig meg elnézte, h mi ketten a munkatársammal hogyan próbálkoztunk megbírkózni a feladattal, és szemmel tartani, lefoglalni a már felöltöztetett gyerekeket is. Megjegyezném, h a dajka feladata lett volna alapból is, hogy a gyerekek körüli teendőkben segítsen, és őt nekem mindenre meg kellett külön kérni, mert magától nem vette észre, h mit lehetne segítenie…szóval az meg lett nekem mondva felülről, hogy mindenre kérjem meg minden egyes alkalommal. De ő ezt sértésnek vette.
Egy másik alkalommal valami mást kértem tőle, amiután hallottam, hogy a hátam mögött hogyan nyilatkozott erről a koleganőjének. Ma is emlékszem, arra amit akkor mondott, mikor azt gondolta, hogy senki nem hallja őket. Valami olyasmit mondott, hogy őt egy húszéves ne ugráltassa, neki egy fiatal ne mondja meg, hogy mit csináljon… pedig én nem parancsoltam rá, csak szépen megkértem, talán arra, hogy hozzon ki nekünk labdákat, mert én nem tudom otthagyni a gyerekeket egyedül a munkatársamra…
Ez a két eset volt az alapja annak, hogy kezdő korom óta nehezen veszem rá magam hogy én segítséget kérjek a munkahelyen. Pedig segítséget kérni nem szégyen, nem bűn és nem parancsolgatás. Legyen akárki akárhány éves, és bármilyen beosztású. Egy év után el is mentem arról a munkahelyről, nem hosszabbítottam meg a szerződésemet. Azért sem, mert a második félévben egyedül maradtam a csoportra, a mentorom elment, és folyamatos délelőttösként vittem a csoportot végig, egy tündéri pedagógiai asszisztens segítségével.
Ilyen volt az első év, főleg nehézségekkel tele, de az örömök miatt maradtam a pályán, és próbáltam meg külföldön is elhelyezkedni ezen a területen.
Most azért írtam mindezt le, mert úgy érzem, kemény éveken vagyok túl a karrieremben és idén sok kérdés merült fel bennem ezzel kapcsolatosan. Keresem és várom Istentől a válaszokat, az útmutatást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése