Szerelmünk lapjai

   Minden akkor kezdődött, amikor a 10. születésnapomra kaptam egy arany nyakláncot, egy kulcs alakú medállal. Nagyon sok csomagolópapírt kellett lehámoznom, és kicsit csalódott voltam, amikor megláttam a pici, piros, szív alakú dobozkát, mert akkor valami nagyobb és használhatóbb ajándékra vágytam...Aztán szüleim elmondták, hogy ez egy jelkép. Mindig jusson eszembe róla, hogy őrizzem a szívemet, mindaddig, amíg egy szép napon egymásra találunk a jövendőbelimmel. És bátorítottak, hogy amíg ennek eljön az ideje, lehet ezért imádkozni.
Időnként hordtam a nyakláncot, de néhány év eltelt, mire kezdett foglalkoztatni a téma. Azt tudtam, hogy hosszútávú kapcsolatot szeretnék, aminek nem lesz vége 3 hét, 5 hónap vagy 2 év után. És azért kezdtem imádkozni, hogy ha már én őrzöm magamat, igyekszem várni, akkor a fiúnak is én legyek az első...hittem, hogy nem nagy kérés ez egy hatalmas Istentől.
Persze időnként megtetszettek egyes fiúk, és volt, akinek én tetszettem meg (aki előtt nem izgultam, és tudtam önmagam lenni, azzal tudtam beszélgetni...) de ezek nem voltak kölcsönös érzelmek...
Tinédzserkorom néhány évében úgy éreztem, és azt gondoltam, hogy csúnya és kövér vagyok, biztos ezért nem jön még senki úgy komolyan érdeklődni...Szüleim többször helyreraktak, és többször beszélgettünk, imádkoztunk ezzel kapcsolatosan. Hogy Istennek van egy tökéletes akarata, és minden ki fog alakulni a megfelelő időben, és hogy türelmesnek kell lennem, de nem tétlen várakozást jelent ez az egész folyamat. Mert azt utáltam, ki nem állhattam...

Ekkor akadt kezembe egy erdélyi kiadású könyvecske, melyben keresztény feleségek írták le, hogy hogyan is alakult mindez az ő életükben, hogyan őrizte és vezette őket Isten. Sokszor bátorító volt ezeket olvasni, hogy megéri Isten szavára hallgatni, az Ő időzítésére várni; máskor meg dühítő...mert arra vágytam, hogy már én is átélhessem. Vágytam rá, hogy szeressenek, és én is szerethessek valakit. A kulcs medál mellé egy szív alakút is kaptam a nyakláncomra...

Mindegyik történet más volt, ebből világos lett számomra, hogy Isten nem sablonosan munkálkodik. Amíg vártam, hogy átélhessem, amit Isten nekem szánt ezen a területen, azt javasolták, hogy koncentráljak más területekre...például a tanulásra. És ott volt még a házimunka, amit előszeretettel gyakoroltattak (volna) velem (na jó, sokszor nagyon lelkesen készültem ezen a területen is, hátha hamarabb eljön az idő), meg persze a szolgálataim, hobbijaim,...

Nagyon szerettem ifitáborokba, konferenciákra menni, különféle ifis alkalmakon részt venni, és sokat épültem lelkileg. Néha megfogalmazódott bennem a vágy, hogy de jó lenne, ha ebben a táborban, vagy majd azon a konferencián találkoznánk a nagy Ő-vel, és együtt folytatnánk tovább... ez nem valósult meg, barátnőket viszont adott mellém Isten, akikért máig nagyon hálás vagyok! Sokat beszélgettünk, mindig bátorítottuk egymást az életünk különböző területein. Megosztottuk örömeinket, kudarcainkat, vágyainkat. Hordoztuk egymást Isten előtt imádságban, amikor jött egy vizsga, vagy egy nehéz helyzet, esetleg valamilyen nagy lehetőség...Akkoriban találtam egy nagyon jó könyvet (persze sok mást is elolvastam ebben a témában), angolul, amiben a jövendőbeli társunkért való imádkozásra bátorítottak. Minden fejezetben egy konkrét terület volt a téma, amivel kapcsolatosan imádkozhattam érte, és mindeközben magamért is, hogy én is azzá a társsá válhassak, akire majd neki lesz szüksége. Ezzel ismeretlenül is közelebb éreztem magamhoz, és időnként elképzeltem, hogy tanul, vagy vizsgázik, vagy éppen lehet hogy beteg, stb...

Időközben nyelvvizsgára készültem, jogsit szereztem, érettségi, felvételi, vizsgaidőszakok...szóval igyekeztem kiaknázni fiatalságom éveit, és időnként jegelni a témát...aztán adódott egy lehetőség, és kijutottam egy egész nyárra egy amerikai gyerektáborba diákmunkára. Életem nagy utazása volt: világot láttam, új barátaim lettek, jobb lett a nyelvtudásom, és egy magabiztosabb, önállóbb Abigél jött haza. Az Istennel való kapcsolatom sokat erősödött, csodáltam, ahogy szépen minden kialakul a megfelelő időben, és kis porszemnek érezve magamat, az óceán másik oldalán is megőrzött, velem volt, sok szép élménnyel gazdagított. Én pedig rá tudtam bízni magamat, hisz csak Rá támaszkodhattam, és félre is tudtam tenni a saját elképzeléseimet, hiszen meg voltam győződve, hogy minden a lehető legjobban fog alakulni. Csodás nyár volt! 

Természetesen, itthon nagyon sokan megkérdezték tőlem, hogy találkoztam-e egy helyes amerikai sráccal, lehet-e gratulálni...Én csak annyit mondtam, hogy nem ezért mentem, minden más volt a célom, csak ez nem. Ez is volt az igazság. 

Néha könnyebb volt nem imádkozni, mert belefáradtam már a várakozásba, és legalább addig se jutott eszembe, hogy még mindig nincs senkim...

Annyira hiányozni kezdett az amerikai nyár, hogy következő évre is bejelentkeztem. Azt reméltem, hogy abban az évben könnyebben megy már az elején is az angol, és izgatott voltam, hogy mi mindent fogok még látni, megismerni. Ekkor voltam másodéves egyetemista. 2013 tavaszán újra a kezembe került a fent említett könyv, és érettebb fejjel, újra végigolvastam, imádkoztam. Egész másként értettem meg sok mindent így, második nekifutásra. 

Dáviddal elkezdtünk chatelni a táborral kapcsolatosan, ő már negyedszerre készült kimenni. Tapasztaltabb volt és segítőkész. Aztán már nemcsak a táborról esett szó. Tetszett, ahogy gondolkodik a különböző témákról. Egyre többször írtunk egymásnak. Beléptem facebookra, és reméltem, hogy lesz tőle üzenetem. Mentem órára, és a buszon ő jutott eszembe...Kérdezgettem magamtól, hogy normális vagyok?? Eszembe jutott a könyv, imádkoztam. 

Vártam is meg nem is a nyarat. Ő is ott lesz... vajon ő mit érez, mit gondol? Aztán mire eljött a nyár, ezt megharcoltam. Csak egy barát, csak egy nyár, és nem akarok túl sokat érezni vagy gondolni, aztán csalódni. Hiszen már így is nagyon szép nyaram lesz, újra, nem is kell ennél több! Az már túl szép lenne, túl sok a jóból.
De aztán élőben is ugyanolyan jókat beszélgettünk, én pedig megkérdeztem Istent, mi a véleménye? Mit szól Ő ehhez? Néhányan körülöttünk már látták, hogy valami készül, de mi nem vettük észre, nem tudtuk egymásról, hogy a másik mit gondol, mit érez velünk kapcsolatosan. Már annyira akartam tudni a választ, hogy lesz-e ebből valami. Közeledett a nyár vége, és nagyon megviselt az, hogy nem történt semmi. Megadtam magam, és kértem Istent, hogy vegye el az érzéseimet, segítsen elfelejteni ezt az egészet, mert biztosra vettem, hogy csak csalódás lenne, ha ő nem mutatná jelét annak, hogy ő is így érez. Néhány igazán nehéz nap következett. Azért imádkoztam, hogy felejtsek, és inkább ne is történjen semmi, ha nem Isten akarata, mert nekem csak úgy a legjobb, ha ez Tőle van. Viszont, ha mégis lehetne, akkor Dávid legyen a kezdeményező, mert ő a férfi. 

Nemvárt fordulat következett. Tudtam, hogy meg leszek próbálva. Dávid minden alkalommal mosolyogva köszönt, amikor találkoztunk. Elkezdte megdicsérni a hajam, a felsőm, a fülbevalóm. Amikor többen is szerettünk volna vásárolni menni, elsőként tőlem kérdezte, hogy melyik üzletből lenne szükségem valamire (ő volt a sofőr). Kedves volt és segítőkész. Mint mindig. Hiszen korábban is kedves volt, és mindenkivel jófej volt. Nyugtatgattam magam, hogy nehogy megint tovább gondoljam...Aztán napi szinten kerültek elém igeversek, idézetek a szeretetről...ugyanazokon az oldalakon, amiket addig is rendszeresen olvastam. A Bibliámból, amit addig is olvastam. Egy alkalommal egy brit lány ecsetelte nekem, hogy mennyire szeret Dáviddal dolgozni, mert milyen jó srác, és milyen értelmes, stb...Kellett egy kis idő, míg rájöttem és felfogtam, hogy ezt most tényleg nem én képzelem be, tényleg alakul valami...Vártam a választ Istentől, hogy most akkor igen, vagy nem. Hogy ő mondja meg. Valahogy, akárhogy, de tudjam, hogy mi a válasz. Aztán rájöttem, hogy nem csak ez az egy esélyem van a boldogságra. Bárki más is lehet, de miért ne lehetne ő? A döntés a kezemben van, Isten már elvégezte az ő részét: találkoztunk, megismerkedtünk, megint együtt töltjük a nyarat, közben külsőre is megtetszett. Úgy értettem meg, hogy az én felelősségem a döntés, mert Isten érző, gondolkodó embernek teremtett, nem robotnak. És békességem volt abban, hogy dönthetek mellette, mert az az Isten, aki elvezetett idáig, ezután is vezetni fog, minket együtt. 

Egy szép augusztusi napon ezzel a békességgel a szívemben, mégis meglepetten vettem észre egy kis képeslapot az ágyamon, amiben Dávid elhívott beszélgetni. Tudtam, hogy mit akar mondani, éreztem. És meg is fogalmaztam magamban, hogy mit szeretnék hallani, mindenképpen fontosnak tartottam, hogy azok elhangozzanak. El is mondta mindegyiket, még annál többet is. És adott gondolkodási időt is. De már megvolt a válasz, így nem kínoztam, elmondtam, hogy mit végzett el bennem Isten. 

Nagyon boldogok voltunk! Az az este mérföldkő lett az életünkben, amit minden évben felidézünk és megünneplünk. Kiderült, hogy neki is én vagyok az első lány az életében, és komoly szándékai vannak. Ő is ugyanúgy kereste Isten akaratát, imádkozott a jövendőbeliért. Mindkettőnk elsődleges szeretetnyelve a minőségi idő, és így tudjuk egymást szeretni, érteni.
Pár héttel később Dávid eljött hozzánk, a szüleim is jól fogadták, korábban is beszéltem nekik róla, ők is imádkoztak értem, értünk. :)

Következő nyáron mindketten lediplomáztunk, elkezdtünk dolgozni, és azután is minden szépen kialakult. Nem mindig akkor és úgy, ahogy mi terveztük vagy elképzeltük, de ezáltal is formálódtunk. Hálás vagyok Istennek ezekért az évekért. Hálás vagyok Dávidért, aki időközben a Vőlegényem, és a Férjem lett. (A Lánykérés estéjén megkapta a szívem kulcsát is ;) ) 

Már négy év telt el azóta, és ma is csak hálát adok ezért a szép történetért. Az enyém, és az övé. A miénk. Isten írta és rendezte. A folytatást mi is izgatottan várjuk! :)